Benkő Gabriellától és Leopold Máriusztól kaptunk beszámolót az Arany János Iskola farsangi bulijáról. Nézze meg az eseményről készült fotoshow-t is.
Kellemes meglepetésben volt részem a magyar iskola farsangi rendezvényén. Úgy éreztem, igazán mindenki szivesen szórakozott a gyermekek között. Ez volt talán a harmadik alkalom (sok éves hagyomány), hogy szülők és gyermekek együtt töltöttek egy kellemes délutánt az Arany János Iskola szervezésében.
Szerintem ez az, ami hiányzik az angol iskolákból, hogy a fejlődő gyermekek és a családtagok együtt tölthessenek el egy-egy délutánt. Ezért kell nagyon az ehhez hasonló összekötő kapocs. Hiszen a gyermek kis szíve egy üres lap, amibe mi tesszük bele a betűket. Megköszönjük azoknak, akik ezért fáradoztak.
A szülőknek, akik a büfét hozták, a tanítóknak, akik szombatonként a gyerekekkel vannak, és anyanyelvünkre és kultúránkra tanítják őket. Az igazgatónőnek, aki felismerte ezt a hiányt, ezt az űrt, és tett valamit értünk. Végül azoknak a szülőknek, akik elhozták gyermekeiket, és maguk is részt vettek a délutáni műsorban.
Majd elfelejtettem megköszönni a Kodály táncosok kiváló szereplését. Egy Magyarországról jött táncospár gyönyörű ruhában járta a magyar táncokat. És a Fekete Föld zenekar tagjai olyan jól húzták, hogy aki nem is akart felállni az is beállt a kicsik közé táncolni.
Benkő Gabriella
Farsang-sziget
Hogy milyen sziget? Elmesélem. Úgy volt az, hogy meglehetősen bandukolós hangulatban toppantam be az oskola mulatságára. Az járt a fejemben, hogy igazán megtalálta-e Ábel a világjáró kérdésére a választ. S miközben ezen törtem az agyam, látom, hogy igyekeznek az emberek erősen, hát, mentem utánuk. Beértem egy terembe, hol egyik felében rögtönzött kávézó hangulat csendesen beszélgető emberekkel, a másik fele meg üres, csak egyik sarkában egy merengő nagybőgő.
Ám sokáig nem volt időm ténferegni, mert egyszercsak muzsikaszót hallottam, s láttam, ahogy bevonult egy ... fura manósereg, mondhatni. Mert innen kezdve valahogy megszünt a realitás. Ami helyébe lépett: gyerekek varázsmeséje, s varázslatuk részeként eltűnt a határ a szemlélő és a résztvevő között... Roppant mulatság kerekedett: egyszerre volt ott nevető, beszélgető és táncoló gyerekcsapat, csárdástól ugrósig mindenféle táncok, népi játékok. Nem koncert volt ez, nem is produkció, bár volt benne mindkettő. Volt ott csúfolódó-kedves rigmusoktól az ugyancsak egyéni Hófehérke és soktörpéig mindenféle, de még az elmaradhatatlan seprűstánc és hasonló irgeteg-forgatag sem maradt ki. Valahol a táncos mulatságok közepette a Kodály tánccsoport tartott egy kis kóstolót: nem tudom másoknak hogy, de nekem tarkóm-lábam bizsergett tőle...
Mindez persze némafilm lett volna Magyar Kálmán és a Fekete Föld közös hangvarázsa nélkül. Népzene és gyerekzsivaj együtt olyan szimfónia, amit nem lehet lekottázni s színpadra vinni, de még csak leírni se rendesen. A zenészek meg igazán kitettek magukért: annyira szívből húzták, hogy itt-ott egy-két könnycseppet majdnem vissza kellett gyömöszölnöm. Szívből szólt na, hallotta azt mindenki, aki ott volt. Még a keringő is, amit hozzátódtak a szünetbe. Azám, mert szünet is volt: a tánc után az eszem-iszom következett. Ekkor kezdtem kérdezősködni, hogy mibe is csöppentem. Hogy a terülj-terülj asztalka a szülők hozzájárulása, azt még értem. De honnan jött a nagypapa, aki gondolt arra is, hogy meg kell melegíteni a túróspalacsintát? (S meg is tette...)
Ekkor határoztam el, hogy megkérdek másokat, hogy ők is azt érzik-e, amit én? Először azt kérdeztem, mi tetszett a legjobban. Megható és felemelő lett a válasz: kiemelt köszönet a zenészeknek, a Magyar családnak, a kodályosoknak és Gábornak – Évának, magyarországi vendégtáncosoknak a bemutatóért, tanításért, emberségükért, Klárának és a torontói Arany János iskola tanár-tanítóinak, az óvónéniknek, a szervezőknek, a gyerekeknek, a szülőknek összefogásukért, s annak a nagypapának, aki... Dehát így mindenkit ki kell emelni, leltárt mégsem akarok... Na, mégegyszer, mi is tetszett a legjobban: a vidám farsangi hangulat, a jó zenei összeállítás, a táncosok, a táncok, a fantáziadús jelmezek, hogy itt mindenki csinált valamit, a kaja, ahogy az a bácsi táncolt... hogy ott voltak a szülők alig pár hetes csecsemővel, nagyszülők unokáikkal. A gyerekek így tanulják az igazi kultúrát, erre fognak emlékezni – fűzte hozzá valaki. Elhiszed-e, hogy itt mindenki odatette a vállát: önkéntes összefogás, ez tiszta közösségszeretetből született!!? – kérdezték. A szülők egy családi közösséget alkotnak, ritka dolog manapság – mondta másvalaki, - talán az a legszebb, hogy itt még az is igazán jól érzi magát, aki nem magyar.
Ez igazán jólesett. Az is, hogy a gyerekek előadás után a folyosón elkezdték énekelni, hogy “Vígan, vígan...” Megerősítés volt a javából. Kár, hogy csak egy sziget volt a hétköznapok óceánjában – méláztam hazafelé, s akkor mint a ménkő hasított belém, hogy Ábel erre azt mondaná: ha azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne, nem sziget volt ez, hanem itthon.
Leopold Máriusz
Bejegyzések
